Március 1. délelőtt 10. Erre az időre kaptuk a behívónkat a Pesti Amerikai Nagykövetségre.
Reggeli kora kelés és fülledt vonatozás után 8:30 körül érkeztünk Pestre. Már nem is bántott minket, hogy a szembe ülő ripacs csajnak nem tetszett, hogy kinyitottuk egy kicsit az ablakot, hogy ne főljünk meg.
Jegyvásárlás, metrózás után kikötöttünk a Kossuth téren, ahonnan pár percnyi séta után és nevetés közben megérkeztünk a konzulátushoz. Meg akartuk nézni hol a bejárat, de mire odaértünk bepróbálkoztunk, hátha, hiszen azt írták, időben menjünk oda....és beengedtek! Persze személyi kellett az igazoláshoz, aranyosan megmondták merre kell menni, közben hegesztettek körülöttünk és közlekedtek az amerikaiak. A második lépcsős bejutás nem volt ennyire sima...sorban állás kint a porta/ajtó előtt, mert egyesével lehetett bemenni. De még jó, hogy csodás, napos idő volt. Én voltam az utolsó közülünk, kabát levétel, telefon és egyéb elektronikus kütyü előszedése (még a barátnőm elektromos fogkeféjét sem engedték be) után fémdetektoros kapun séta, majd be egy kicsit nehezen nyitható ajtón (de jó, hogy vannak úriemberek és a biztonságis kinyitotta nekem :) ) és végül sorszám húzás. Két szám jött. Az első, hogy ujjlenyomat vétel, papírok visszakapása, a második maga az interjú. 9:10kor húztam a sajátomat...
Az egésznek amolyan okmányirodás feelingje van/volt. Még beszélgettünk egy kicsit, és végighallgattunk egy idősebb hölgyet, aki nem bírta elviselni a visszautasítást, és eléggé ingerülten kérdezte, hogy: "mi van, kitiltottak az országból?? Mondja meg kérem. " Nos és ő utána kezdték még csak el húzni a mi számainkat.
Nem volt vészes az interjú. Nagyon kedves amerikai úr állt velem szembe, feltett pár kérdést, majd kiejtette azt, amire nagyon is vártunk...(mivel én voltam utolsóként közülünk, így nekem mondták utoljára): ez a papír legyen nálad mikor belépsz az országba és utána is...utána még vagy 3-szor elmondta, hogy jó utat kíván! Nem is kérdezett sok mindent, mivel a barátnőm is ugyanúgy, ugyanoda megy, ahova én, így tőlem nem igazán kérdezett sokat, csak pár dolgot, hogy mégis miért megyek és hova. (Na jó, az elején még a kérdés, hogy van-e rokon ott.) A kijutás a konzulátusról sokkal könnyebb volt, persze miután felvettük a telefonjainkat, mint a bejutás. 10:30kor már kint ültünk a padon és ettünk pár falatot, valamint beszélgettünk még egy kicsit, és aztán kezdődött a fárasztóbb rész! Délutánig sétálgattunk, nézegettünk...egy szóval: lefárasztottuk magunkat.
Az egész lényege, nem kell túlizgulni, mert egy sima beszélgetés, igaz óriási téttel. Nem kell annyira kiöltözni épp az okmányirodás jelleg miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése