Életem talán egyik legnagyobb dilemmája elé állított a sors a minap...menni vagy maradni? Ha megyek, akkor jó hosszú ideig nem látom a családom, és több mint 3 hónapról van most szó, ami egy álmot váltana valóra, ha maradok, akkor a családom mellett leszek, de el kell odáznom az álmom beteljesítését. Oké, az álmom tavaly egy részről már valóra vált, ez a 2.0.
Hogy miről is van szó: mivel rég nem írtam már semmi személyest, így ezúttal jelentem, hogy ismét lediplomáztam, ezúttal MSc-n, angolnyelven. A szakdogám fő témája a fenntarthatósági termékekkel kapcsolatos vásárlási szokások, azon belül is a bioélelmiszerekre koncentráltam mivel túl tág a téma. Szakdogára kitűnőt kaptam, a védés után pedig mind a bizottság elnöke, mind a dékán megakasztotta a sort, és lecövekelt nálam egekig dicsérve aznapi teljesítményemet, a munkámat óriási értelmet adva tanulmányaimnak. Az, hogy ott mindenki előtt ilyen elismerést kaptam, és állt a sor leírhatatlan érzés. Ezt mind én kaptam, aki nem volt végig színtiszta kitűnő, aki szeretett 4eseket is kapni, csakhogy nehogy túlzott strébernek nézzék...és a vicc az egészben, hogy míg mások tanultak és sorozatokat néztem, bejártam órákra, eljártam a barátaimhoz és mindent tettem, aminek 0 köze volt a tanuláshoz. Szóval tudok valamit.
Mikor kézbe vettem a diplomám eldöntöttem itthon maradok és pihenek egy kicsit mert immár közel 20 éve a közoktatás nevű dolog részese vagyok: bölcsi, ovi, általános, középsuli és egyetem alap, illetve mesterszak. Végül múlt hónapban valamikor adhoc módon mikor láttam valami jót beadtam a jelentkezésemet, de nem vettek fel sehova. (Oh, csak lábjegyzetbe jegyezném meg, hogy míg nekem mint felelős diák minden szót vissza kellett jeleznem a tanár felé, addig a vállalatok, mint felelős munkaadók, felelős kvázi közszereplők (mivel általában elég jól ismerik egyes városokban az egyes cégeket) egyáltalán nem veszik a fáradtságot arra, hogy bocsi, de nem kellesz...legalábbis most nem. Ebben még van mit fejlődni.
Aztán eljött Pünkösd hétfő...net ellenőrzés, ismerősnek albérletkeresés és rábukkantam a végzetemre: munkalehetőség Amerikában...szóval írtam az illetőnek, és jött a válasz: "holnap hívlak". Erre ma a hívás után: mikor tudnál kezdeni, ez, meg ez, meg az lenne a feladat (a legtöbbnek köze is van ahhoz, amit tanultam), szállás biztosítva, nem kell fizetni semmit, csak a jegyet kell megvenni (ami így nyár elején eléggé drága), keleti partvidék, és úgy 120-140 mérföldnyire még az óceán is megtalálható, viszont belül hirtelen a vészharang: túl szép, hogy jó legyen, menni kell? Máris? Család: támogatunk, menj csak, viszont, öcsém a hír hallatán: "ne menj, maradj, itt senki nem űz".
Felkészültem rá? Eddig azt hittem igen, de most, ezek után meginogtam? Ki fog vigyázni anyura, és az öcsémre, no meg apura? A barátaimmal mi lesz? Megutálnak (akik igaz barátok valószínűleg nem)? És a körülöttem levő gyönyörűséges csöppségek, akikkel annyira jól kijövünk?? És a cicám, aki 2 hétig a közelembe sem jött, miután 3 hónap elteltével hazajöttem, és újabb 2 hét kellett mire ismét "barátok" lettünk?
Annyi minden szól mellette, és annyi minden szól ellene, hogy csak pislogok...De egy biztos: bármilyen döntést is hozzak meg, mindig lesz valaki, akinek nem lesz jó. Talán legbelül már tudom is, mi lesz a döntésem...
