3 év

Ouch! A világ egyik legnagyobb blogolos öngyilkossága, ha valaki nem nyúl a blogjához hosszabb ideig. Szóval bocsi. Mentségem nincs igazán.
Bár lehet válogatni kicsit:
1. Max hogy más oldalakon kicsit aktívabb voltam.
2. Aztán meg Londonba költöztem és nagyon sokat dolgoztam.
3. Persze a 'Life sucks' is igaz, történt vmi ami nagyon antiszociálissá tett. (Nekem semmi bajom.)
4. Van másik blogom? Tumblr, wordpress? Egyik régebbi másik újabb?

Na jó, egyik sem igazi mentség. Csak kifogás.
Nem ígérem, hogy nagyon sűrűn osztogatok meg dolgokat. De próbálkozom.

Szóval kezdem inkább a legújabb dologgal: Londonba költöztem.

Éveken át néztem, ahogy volt osztálytársak, barátok hagyták el kicsiny kis városunk, majd országunk. Egyszer csak én is összeszedtem minden bátorságom és hasonlóan tettem. Így 2015. augusztusa óta kint élek én is Londonban.

Az itteni levegő jót tett. Önállóbb lettem. Sokat tanultam. Új barátokat szereztem. Megtanultam, hogy nem minden fenékig tejfel. Hogy a városban egész jól el lehet tájékozódni. Nagyon sok a turista, bevándorló... stb. Az itteniek teljesen mások, mint az otthoniak. Barátságosabbak. Másabb a légkör.

A rendőrök nagyon rendesek tudnak lenni.

A tömegközlekedésről pár dolog:
A reggeli metrón a 'fess fiatalembereknek' jobban kell a hely, mint az időseknek, vagy a várandósoknak, esetleg a mozgássérülteknek. Rajtuk kívül kb. mindenki más átadja a helyet.

A délutáni csúcsforgalomban a metró rosszabb mint egy konzervdoboz. Maga a platform is. Annyira tömött, fülledt. Ilyenkor kb mindenki pofátlan, türelmetlen és szó szerint megy a harc hogy felkerüljenek a szerelvényre. Jobb helyette pár megállót sétálni. Én is azt szoktam tenni. Nem nagy dolog, fél óra séta sem és már jobb is a helyzet.

A metrón, buszon, sokaknak muszáj leülni 1 megálló erejéig.

Az ajtóban kell állniuk, nem szabad beljebb menni se a buszon, se a metrón, nehogy többen elférjenek.

Busz és más közúti közlekedés főként időmilliomosoknak ajánlott. Egyszer próbáltam hazabuszozni... két és fél órába telt. A metró 30 perc max és már itthon is vagyok. (A metró sztrájk idején is közel 3 óra volt, de akkor nem sok választásom volt.)

Itt a piros, hol a piros... milyen piros is?
Itt mindenki, aki gyalogos átmegy a piroson. Sok helyen nincs is értelme várni, minden gond nélkül megtehető. DE vannak szakaszok ahol nem ártana megállni. Mégis drága gyalogos társadalom szereti akkor a pirost használni, mikor a dugó csillapodhatna. De miattuk csak még jobban bedugul a forgalom, mert nem tud tisztulni a szakasz (Piccadilly környéke).

Katie’s journey–Step 6: Budapest 2

Kicsit kalandosan kezdődött az újabb budapesti út…úgy volt, hogy egy nappal korábban felmegyek Pestre és onnan indulok majd tovább a reptérre, de kicsit megviselt vmiért a gondolat és inkább maradtam otthon. Az egész pikantériája az volt, hogy másnap elméletileg már reggel 7re ott kellett volna lenni a reptéren. De jött a felmentő sereg és másnap reggel (vagyis inkább hajnalban) kocsival vittek fel minket.

Pár infó azoknak, akik a reptérre akarnak kijutni kora reggel: nem olyan egyszerű mutatvány. Budapest területéről kb. 1-1,5 óra tömegközlekedéssel, saját kocsival értelemszerűen akár rövidebb is lehet, viszont a reptéren parkolási, és egyéb felmerülő nehézségek miatt nem minden esetben előnyős azt választani. Vidékről feljutni, ha nem egy nappal korábban indulunk szinte lehetetlenség, mert sokszor az első járatok sem érnek megfelelő időben fel ahhoz, hogy biztonsággal el lehessen érni egyes gépeket…aztán még meg sem említettem az átszállásos mutatványokat.

Nekünk szerencsénk volt. Alig másfél óra alatt felértünk kocsival Pestre…a check-in-nél volt segítségünk is, aminek nyújtója nem viselkedett teljesen normálisan velünk. Nem volt éppen túl kedves, de azért segített…a bőröndökkel sem volt sok problémánk, hiszen súly alatt voltunk, igaz ehhez az is hozzájárult, hogy átkerült egy adag cipő az én bőröndömbe. Szóval a csomagfeladásnál már kedvesebb hölgyet fogtunk ki, aki elmagyarázott mindent, és utána már nem volt sok dolgunk. Mivel időnk, mint a tenger volt a beszállásig, ezért meghívott minket a kedves “sofőrünk” egy teára :)

Majd jött a búcsú, hiszen el kellett indulni a biztonsági ellenőrzéshez…kicsit fura volt, hogy azon a ponton túl már nem lehetett szabadon visszafordulni, és ott tudatosult igazán először, hogy most három hónapig nem láthatjuk kicsiny kis hazánkat…

Katie's journey - Step 5: Budapest 1

A vízuminterjú után fennmaradt Pesten az útlevelem, amit május 12-én szombaton kaptam vissza. Mellé még egy kis adózási papírt ( :S ) és még pár tájékoztatót szereztem...valamint csináltattam hűségkártyát (Miles&More), kaptam bőröndre jó kis címkét is.

A dolog ott kezdődik, hogy 12:00- 12:45 közöttre oda kellett volna érnünk a final meetingre, ahol e fent említett jó dolgokat visszakaptuk. DE!!! 9:30as vonattal terveztünk felmenni Pestre, mi ott voltunk, a vonat meg valahol 15percces késéssel. 11:40re már fent is voltunk, onnan elmentünk letenni a dolgainkat, majd elkezdődött a kaland...miért kaland? Mert: villamosra fel, le, fel, buszra fel, le másik buszra fel...13:40 úticél... Nos, szombat lévén, meg nem tiszta felvilágosítás lévén, no meg nem Pestiek lévén kicsit kalandosan találtuk meg a helyes járatot (köszönet a srácnak, akinek 20 perccel később a Déliben kellett volna lennie, és ugyanarra ment, mint mi. ha ő nem lett volna, akkor még egy darabig nem értünk volna oda). Aztán 4-5 óra fejtágítás után elindultunk, hogy elkísérjük egyik szaktársunkat az állomásra, mi meg megbeszéltük, hol találkozunk később...a visszaút könnyebb volt, bár a buszsofőr pont akkor indította el a motort, mikor mi a hátsóajtóhoz léptünk, így gyors felszállás után már indultunk is. Hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, a Kelenföldi csatlakozó villamost pont elment előttünk, így nem volt más választás, mint a következőre feltenni egyedül azt, akit kísértünk (és aki még akkor nem tudta, hogy jobb lett volna maradnia, hiszem ellopták a vezetéket és át kellett szállnia a személyvonatra és 10kor még Győr közelében sem volt, pedig a fél8-as vonattal ment - volna ). Ekkor már fújt a szél, és borult az ég. 

Kis metrózás és villamosozás után elsőre megtaláltuk a helyet, ahova ment a barátnőnk vacsorázni a "céggel". Mi pedig visszaszálltunk a következő villamosra és enni mentünk. 10 körül találkoztunk újra :) Ekkor kezdődött az igazi móka...de nem a dolgainkért való visszaút miatt. Csendben átöltöztünk, leléptünk és elmentünk a Szimplába (már csepegett kicsit), ott találkoztunk egy New York-i sráccal, aki felajánlotta, hogyha szólunk neki, mutat majd pár helyet, aztán átmentünk a Morissons2be (ekkor már esett rendesen). Majd megbeszélés, hogy fél3kor találkozó a ruhatárnál (az ottani emberek-alkalmazottak- eléggé nevezzük úgy udvariatlanok és nem tudják mi a vendégek kulcsfontosságú szerepe.) Persze senki nem nézte az órát, és 45körül sikerült csak odaérni, de akit vártunk annak meg az órája nem működött, így 3kor sikerült csak elindulni. Aztán rossz irányba tartó metrózás, majd "részegellenőrbácsi" útmutatása, hogy majd a 907-es buszra kell szállni, majd elváltunk, hogy egy valaki megkeresse honnan indul a busz, a másik három meg elhozza a dolgokat, hogy elérjük az első vonatot, ami ügye Kelenföldről indul...mire megtettük az oda-vissza utat szétáztunk, majd csurom vizesen ültünk a 918-as járaton, ami elvitt minket...ugyanis, mint kiderült a 907-es nem létezik...épp elértük a vonatot.

Megérkezés után az elválásban a legfurább: New Yorkban találkozunk! Igen, ott...a barátnőnk már kint is van, és ott vár minket, persze, előre láthatólag az a New Yorkban találkozunk szept. 1-re fog esni, de beszéltük még Bostont is...

Oh, és igen! Meg van a bőrönd. Anyunak vettem szülinapi táskát, amikor is a boltban megláttam picurkámat és beleszerettem....